Nem terveztem, hogy elmegyek a tel-avivi Nick Cave koncertre, már vagy húsz éve nem hallgattam a zenéjét, de a Bodi úgy döntött, nem a közeli Bécsben, hanem velünk akarja megnézni legkedvesebb zenészét, és eljött Izraelbe egy langyos novemberi hétvégére a családjával meg négy belépővel.
Jóval a kezdés előtt kiértünk, mert izgultunk, hogy nem lesz parkoló, sorba kell állni, de szinte üresen fogadott a Nokia-csarnok, a Maccabi Tel-Aviv óriási kosárstadionja. Az izraeliek nem a pontosságukról híresek, és még a kezdésként megadott 9 órakor is több száz hely üres volt – azt hittem, fake news volt a hír, hogy minden jegy elkelt. De 9:20-ra mindenki beért, csak akkor kezdett Nick – hogy két és fél órára elvigyen egy földön-/Közel-Keleten kívüli bolygóra.
A színpadon csak a zenészek voltak, Nick szinte kizárólag a pódiumot elválasztó fotós-árok másik oldalán, a közönség közvetlen közelében lévő sávon mozgott hosszában.
Már az első számnál – Feel my heart beat – odahúzta a kinyúló kezeket a szívére, ráfeküdt az első sorokra, aztán az arcukba üvöltötte: BANG! BANG! BANG!
Feltétel nélkül átadta magát neki a közönség: Nick egy űrlény (hiszen úgy is néz ki fekete hajával, furcsa arcával és a sovány testére szoruló öltönyében), a Nokia stadion egy ufó, az izraeliek pedig saját akaratukból elraboltatták magukat egy pszichedelikus űrutazásra. Hagyta, hogy ölelgessék és fogdossák, rájuk mászott – de amikor a Don’t touch me! szólt, fegyelmezetten visszavonultak; itt már világos volt, engedelmeskednek neki és megbíznak benne, hogy másvilági erejét csak jóra használja majd.
Nagyon magasan, oldalt ültünk, de a hangzás tökéletes volt, és bár nem vettünk részt a lent zajló orgiában, az ufó karzatáról nemcsak a koncertet, hanem azt is láthattuk, mit művel lent Nick a közönséggel.
Iszonyatos energiával énekelt, üvöltött, táncolt, rúgott, és Bad Seeds zenészei is – pedig már mindannyian jóval hatvanon felül lehetnek. Csak nagy ritkán engedett meg magának egy kis „pihenést” – például amikor zongorán kísérte az Into my arms-ot.
Az ufó végül teljesen elrugaszkodott Tel-Avivtól, Izraeltől – de senki nem bánta, hogy szinte fájdalmasan végeérhetetlen számokkal húzzák fel őket egyre feljebb és feljebb a valóságtól. Az éneklésen kívül nem beszélt, nem mondta, hogy szereti Izraelt és leszarja a BDS-t, de ez minden mozdulatából és artikulálatlan üvöltéséből érezhető volt.
Bármit megcsinált a közönség, amit Nick kért, a ritka csöndekbe egy-egy Thank you Nick!-et kiabáltak be.
Amikor befejeződött a hivatalos rész, teljesen sötét lett, de senki nem mozdult, egyre többen kapcsolták be a mobilok lámpáját, és most már tényleg csillagos világűrnek nézett ki a stadion.
Nick visszajött még egy fél órára – és ettől elszabadult a profizenész-pokol: Up jumped the Devil.
A következő szám első sorai után kiment a nézőtér közepére, Jézus–marslakóként lépkedett az emberek tengerén, kézről-kézre adták, ölelgették, amíg tapsolt, a mellette álló foghatta a mikrofonját.
Nem hittem, hogy az izraeliek ezt nem használják ki – de mégsem, visszaengedték a színpadra, és akkor végleg elengedte a gyeplőt: felengedte a közönséget a pódiumra.
De ők ott is azt tették, amit kért: Dance! Sit down! – a közönség pedig engedelmeskedett. És akkor meglátott egy gyönyörű fiatal srácot – maga mellé hívta, megölelte, nézte, de nem giccsesen, hanem ahogy az ember a fiával csinálja (amit ő már nem tehet meg, hiszen 15 éves fiát tragikus körülmények között néhány éve elvesztette). Vele énekelte a Push the Sky away-t, aztán a dal végén kiment, a zenészek kapták a végső tapsot – megérdemelték.
Vége. Kivonul a közönség, most látom, hogy az átlagéletkor 40 körül van. Kint állnak az óriási limuzinok, tanakodunk, megvárjuk-e, hogy kijöjjön Nick. Sokan ácsorognak, biztos megvárják. Mi mégis tovább megyünk, egyedül alszik otthon hat gyerek – és a stadion melletti 40 emeletes, kivilágított felhőkarcolót bámuljuk. Látni az oldalán, ahogy suhan fel a lift. Mindannyian egyetértünk abban, hogy Nick nem is a limuzinnal távozik innen, hanem ott van a liftben, ami nem áll meg a végén, hanem kilövi a Marsra.
Kösz, Nick!
