Yehuda Lukacs véleménycikket írt egy neves angol nyelvű izraeli hírmagazinnak, melyben a Magyarországon tapasztalható antiszemitizmus, idegengyűlölet és populizmus eredetét a magyar nyelv különlegessége miatti nyelvi elszigetelődéssel magyarázza, melyet az Orbán-kormány médiafölénye és agymosó, gyűlöletkeltő kampányai sikeresen kihasználnak és felerősítenek.
A cikk teljes terjedelmében elolvasható most az Izraelinfóban magyarul – itt. A Haaretz lap cikke fizetős, angol nyelvű tartalom volt, és ez idáig nem volt magyarul elérhető. A cikkre a magyar kormány nevében Kovács Zoltán államtitkár válaszolt, majd kizárólag ezt a választ idézték és terjesztették a magyarországi médiában, a válasz még a Kormányinfóra is kikerült, miközben az eredeti cikket csak a magazin előfizetői olvashatták. Yehuda Lukaccsal arról beszélgettünk, mi a kapcsolata Magyarországgal, mi indította a cikke megírására, és mi a véleménye arról, hogy egyenesen a magyar kormány lőtt vissza rá.

A MyHeritage nevű cég, amely családfakutatással foglalkozik a beküldött DNS, vagyis nyálminta alapján, összefogott egy statisztikussal, egy bizonyos Daniel Sztackival, és megpróbálták kideríteni, hogy hol él a legtöbb zsidó felmenőkkel bíró ember, elsősorban askenázi, európai zsidó.

Egymillió nyolcszázezer ember DNS-ét dolgozták fel az egész világról, és legnagyobb döbbenetükre kiderült, hogy az ország lélekszámához képest Magyarországon vannak a legtöbben olyanok, akik felmenői között askenázi zsidók voltak – persze csak Izrael után.

A yneten megismertetett tanulmány szerint Magyarország megelőzi Amerikát és Kanadát is. Magyarországon 4981 beküldő 7,6%-ánál legalább 25%-os askenázi származást regisztráltak, vagyis volt egy zsidó nagyszülője, míg Amerikában csak 3,5%-nál, vagy Kanadában csak 3,0%-nál.

A ynet szerint Magyarországon igen sokan nem ismerik zsidó gyökereiket, mert a szülők, nagyszülők kifejezetten eltitkolták származásukat a holokauszt vagy az antiszemitizmus miatt.

Daniel Sztacki figyelmét persze az sem kerülte el, hogy az ilyen genetikai teszteket mindenütt az iskolázottabb népességi csoportok végzik, és ezért súlyozta némiképp az eredményt. Végül arra jutott, hogy ma Magyarországon mintegy 130 000 zsidó felmenőkkel bíró ember élhet, ami alaposan meghaladja az eddigi ötvenezres becsléseket. 

A soá után sok magyar túlélő Izraelbe vándorolt​​, ott sokan fontos szerephez jutottak, mint  Efraim Kishon, Mose Stern kántor, Zeév és Dosh karikaturisták, Tomi Lapid, stb. Viszont Magyarországon is jelentős számú zsidó közösség maradt, a SZU összeomlása után még csatlakoztak is hozzájuk onnan és Izraelből, de a mindig is jelen lévő intenzív antiszemitizmus – ami újabban még fokozódott is – azt okozta, hogy csak ötvenezerre becsüljék a zsidók számát – legalábbbis a ynet így véli. 

Sokan csak a beküldött nyálminta után tudták meg, hogy zsidók leszármazottai, de nem csak őket érte meglepetés, hanem a kutatás vezetőit is. "Első alkalommal látjuk a testre írva a zsidó származást" – mondta a felmérést vezető tudós.

Stefan Braun, az életművész divatkreátor

„Az ember azért eszik – írta apám Paprika című magyar szakácskönyvének az előszavában –, hogy éljen. A magyar ember azért él, hogy ehessen.”

Ez a mondat nemcsak találóan pontos, de egyúttal össze is foglalja, milyenek a magyarok. A magyar zsidóság legkiemelkedőbb jellemzője is az élet és a humor szeretete volt. Szerettek enni, szerettek inni, szerettek nevetni (mindannyian, kivéve Kishont, aki általában keserű volt), szerettek szeretni. A magyar nőknek barackszínű volt a bőre, és csintalan a tekintete. A férfiak fennhangon veszekedtek egymással a nappaliban, megfogadták, hogy soha többé nem beszélnek egymással, aztán erről még elbeszélgettek egy órát, miközben a gyerekek kiszöktek a konyhába, és felfalták a maradék kolozsvári rakott káposztát, amit anya kizárólag a vendégeknek készített.

Kétlem, hogy bárki a magyar zsidóknál gyorsabban integrálódott volna Izraelben. Ha nem lett volna olyan rettenetes akcentusuk, észre sem vette volna senki, hogy a magyarok máshonnan jöttek.

Ki álmodta meg Izrael államát? Kinek a filmjét nevezték először Oscar-díjra? Ki hamisította Eichmann útlevelét? Ki fejlesztette ki a Vaskupolát? Mindezekre és még sok más, Izraellel kapcsolatos kérdésre választ kap, aki belelapoz ebbe az ünnepi albumba, melyet Izrael állam függetlenségének 70. évfordulójára készített el az Izraelinfo Alapítvány, magyarul beszélő izraeliek közössége.

70 magyar vonatkozású izraeli történet szerepel benne, ismert és elismert, a szerzők által leginkább bemutatásra érdemesnek talált magyar származású személyiségekről.

Jair Lapid kneszet-képviselő ezeket a sorokat írja az #Izrael70magyar című album előszavában:

Oké, százkilós nő nem szeretnék lenni, de százkilós férfi sem, pedig az vagyok.

Most pedig kérem a feministákat, fáradjanak a köszörűhöz! Fenjék meg a bugylibicskát. Bár szerintem tompa késsel élvezetesebb egy hímsoviniszta disznó nyakát elvágni. Tehát jöjjön a beismerő vallomás: az izraeli nők gyönyörűek, a csúnyák is, de ők másképp. Akinek pedig a körteforma bejön, annak ez a föld a Kánaán, de hát ez is lett ígérve. A kamaszlányok szépségének tárgyalásáról már lekéstem. Már tanúként sem vagyok kihallgatható, úgy elévültem, nem hogy elkövetőként. Inkább az érdekel, miért szeretik és/vagy utálják Netta Barzilai dalait. Nem állnak szóba velem, fantáziából kell megoldanom a tényfeltárást. Milyen újságíró az ilyen? Házas. “Abszolútba’ már nem, de korosztályosba’ te vagy a legjobb”, így bókolok otthon, aztán elhajolgatok a repülő háztartási eszközök elől.

És akkor jön Netta Barzilai, mint egy rózsaszín orrszarvú, és végigtrappol a férfi öntudatomon. Miután világsikerre vitte azt a gondolatát, hogy stupid boy vagyok, és ő – a nő – nem a játékom. Sőt a csajok azóta szállóigeként dalolják ezt a pasikáik fülébe, korhatár nélkül.

Könyvtárakat írtak már tele azzal a jelenséggel, hogy milyen és mennyi szorongást, torzulást, befelé fordulást okoz a tömegkultúra sztárparádéja a nőkben. Hogyan deformálja az önértékelésüket a címlaplányok 60 centis dereka, a popklipekben féltenyérnyi bikinikből kibuggyanó cicik, popsik, hosszú combok, a vágyakat generáló ajkak és a többi kellék, amitől a piacon eladható lesz a szexuális termék. Mert az vagy, te sötét kamasz-szobában bujkáló kislány! Ha nem tudod, csak sejted, akkor most tudatosítjuk benned. Ha megveszel mindent, amit kínálunk, a popmosléktól a fogyasztó étrend-kiegészítőig, ha hajlandó vagy márkafüggően vásárolni a bóvlikat, amikben mi riszálunk, akkor van esélyed, hogy elkelsz, különben véged!

És akkor jön Netta Barzilai, ez a százkilós szerethető babydoll az erőszakos hangjával, és eredményt hirdet: Csajok, mi győztünk!

Most azok is panírozhatják a kardjukat, mielőtt kirántják, akik szerint valami szalonképes, szép dalnak kellett volna Izraelt képviselni az Európa Vízióban, nem ennek az ugató tramplinak.

Nem vagyok kiképzett feminista, nem az emancipációról beszélek, hanem arról a magabiztos tudásról, hogy nőként is teljes értékű életet kell élni. Akármilyenek a testi vagy szellemi adottságaid. Ezt Izraelben már egy féléves kislány is evidenciaként éli meg, és a dédnagymamának sem kell magyarázni. Ő sem adja fel ezt az utolsó pillanatig. Kiskosztüm, friss manikűr, frizura, harmóniában az utolsó kalapdivattal, szolid smink, lélegeztető készülék, kerekesszék, és irány a kávéház, egy kis dumcsi a csajokkal, ahogy hetven éve mindig. (Most egy pillanatra próbálom a busz végébe zavart haredi feleségeket elfelejteni, és azokat, akik a családi béke érdekében lemondanak a szavazati jogukról.) Persze látom a prolinegyedben – ahol élek – a begyűrt arcú munkásnőket is, kopottas holmikban, szatyrokkal hazafelé. De nem látom, hogy feladták volna. Lányaik is tudják, ennél csak jobb lehet, és előre figyelnek, ahol a jövőjüket sejtik.

Katonalányaink sem szűnnek meg nők lenni a férfiakra szabott angyalbőrben sem.

Hol előnytelenül rájuk feszül, hol snasszul lötyög rajtuk, de ők akkor is nők, nőként viselkednek mindezek ellenére. Cicababa-ridikül lóg a vállukon a gépfegyver mellett, frissen manikűrözött körmök a ravaszon, ha úgy hozza szükség, hogy lőni kell. És tökéletesen fazonra nyírt ágyékszőrzet. Tudom, mert röhögve mesélik otthon a szüleiknek, milyen ciki az, ha nincs rendben. Az öntudatos nő kritikusabb, mint egy férfi. Pláne nagy tömegben összezárva.

Nem hiszem, hogy ugyanazt gondolják az életről a kemény hónapok után, mintha körömcipőben tipegték volna végig a kamaszkort. Másik disciplina, mint a bakancs és a közös zuhany.

Na, éppen erről az erőről, a kislánylélek érzékenységére növő bőrkeményedésről, a rinocéroszbőrről dalol Netta. A parancsszavakra cserélt selypegésről. Vissza lehet sírni, de minek.

Ezek a lányok tudják – mert ha máshol nem, a seregben megtanulták –, hogy a fiúk szeretik majd őket úgy is, ha ők lesznek a parancsnokok.

És ettől senki nem lesz kevesebb.

Ez a produkció ebből a tojásból kelt ki. És most az egész világ vigyázban áll egy izraeli lány öniróniája előtt.

Persze egy kancsal illúziókból pingált Izrael-képen nem fest jól Netta harsány orrszarvú-öntudata, de tudomásul kell vennünk: a miénk. És a világ nyomott nekünk egy lájkot: szeret minket így, ahogy vagyunk. Százkilósan is, dübörögve is. Nem muszáj az egyen-Barby jelmezében csipognunk, pipiskednünk, homokot vinni a Szaharába: szexbombát a poppiacra. Megvették helyette ezt a széles mosolyt, ahogy ez a nagykislány bohóckodik nekik, mint egy gyerek.

Talán az ezerszer áldott-átkozott női katonáskodás, talán az iskola, ahol a pedagógia a megerősítésen, és nem a leosztályozáson alapul, talán a stabil családmodell nyújtotta biztos jövőkép, az erős társadalmi mobilitás nyújtotta esélyek. Mindenki készítse el a maga koktélját ezekből az összetevőkből, és kortyolja el lassan. Ízlelgesse a tényt: öntudatos, bátor lányaink, asszonyaink vannak, még ha nem is felelnek meg a 19. század biedermeier csipkés finomkodóinak, sem a 20. századi tömegkultúra plasztik-pop mátrixának. Egyszóval mindannak, amit ez a Netta lány pellengérre állít, parodizál, pokolra küld. Ebben az öntudatban – botrány! – magunkra ismerhetünk.

Persze nem muszáj. A Nettára fújók zajosan követelhetik a fejükben raboskodó Barby-hercegnő babaruháját.

Múlt században született sorstársaim! Ez nem nekünk szól. Persze megérteni azért szabad! Figyeljetek! A koncerteken csápolók, a neten lájkolók derűsen, felszabadultan éneklik a két kis pimf dalt, mintha himnusz volna. A női öntudat himnusza, fülig érő szájú iróniával.

Netta dalait persze nehéz lenne feldicsérni, mint zenei produkciókat. Finnyás ízlésűek, nyugalom, ebben most egyetértünk: az én ízlésemtől is messze van a Bassa Sababa meg a Toy.

Jól megcsinált termékek. Csak Netta hangja, előadói attitűdje lóg ki a szórakoztató-ipari sztenderdből, a pop-sablonokból. Egyszerű képlet: neki ebben a ringben kell meneteket nyerni. A popszorítókban már sok nívós zenei produkcióval kifutó díva végezte a padlón, miközben a könyörtelen biznisz rászámolta a tízet. Netta mögött – gyanúm – komoly PR-stáb, kreatív és zeneelőállító brigád dolgozik. Az új dal és a klip egyrészt tökéletesen kompatibilis a zeneipar vizuális trendjeivel, másrészt tökéletesen kilóg belőle pont az idáig taglalt szociális attitűd extremitásával: rózsaszín rinocéroszok vagyunk, hölgyeim, és mi fogunk győzni!

Szerző: Silló Sándor