Csalóka dolog májusban alijázni. Azt hinni, Izraelben mindig nyár van, és ebben a tévedésben élve fotózni a tengert a befogadó központ tetejéről. A tiszta égről vízbe csobbanó napot, a szikrázó hullámokat. Legyintgetni fél éven keresztül a kritikákra: giccs! Hát persze, de nem lehet tőle szabadulni. Ócska a hasonlat is: csalfa szerető, tudom, de nem lehet élni nélküle. Ezt hittem májustól novemberig, de akkor tényleg csoda történt. Az összes mediterrán rutinjával megjelent a tetőn Csontváry Kosztka Tivadar. Kipakolta a vöröseit, a liláit, a sárgáit. Kifeszítette a vásznat és várt. Én sem tehettem mást
És akkor megérkezett a Földközi tenger keleti csücskébe, a Haifai-öbölbe az ősz.
Jöttek a kollégák Claude Lorrain és a többi barokk festő. Aztán Monet Serrault, Pissaro az impresszióikkal. Jött Turner, aki óceánszürkét kevert a tarka falka otthagyott színeibe. Caspar David Friedrich jött utoljára, északi tekintetével nézett le a hajókra.
Mindegyiknek jutott egy nap. Megfestették, aztán átadták a helyet a következőknek. Az etióp őr srácok csak nézték, ahogy ezek összetekerték a vásznaikat, aztán lajla tov, és távoztak. Én meg csak nyomkodtam a gombot az öreg Canonon. Hát ilyen volt az első ősz a háztetőn.
szöveg és fotók: Silló Sándor
